|
Faszénégetés Szendrő
Készítette: Lévai
Csilla
Mottó:
A szénégetők keveset beszélnek, nyelik a
füstöt hónapszámra, ruhájuk, bőrük egyaránt ragad a koromtól, csak szemük
fehérje villog arcuk sötétjében. „Téli szénégetés, nyári betegség, ezek nem
való dolgok”.
 Sokan úgy
tartják, Tamási Áron falujából, Farkaslakáról származik a szénégetés
világhírű tudománya. A faszén felhasználása a 19. század utolsó évtizedeiben
nőtt meg, amikor is tért hódítottak a korábbiaknál finomabb gyári vásznak: a
gyolcs, a kanavász, a sifon, melyeket már nem mángorlóval, hanem faszenes
vasalóval (amit a gyáripar nagy mennyiségben állított elő) simítottak. Ettől
fogva a faszén fokról fokra valamennyi városi és falusi háztartás
szükségletévé vált.
A fokozódó
igények kielégítése az erdőségek rablógazdálkodás-szerű kiélését
eredményezte, amihez hozzájárult a hamuzsír, a salétrom főzése és a
mészégetés is. Az erdők részint uradalmak, részint községi, városi
közbirtokosságok birtokában voltak. A faszénégetés a Bakonyban
beilleszkedett az uradalmi nagybirtok gazdálkodási szervezetébe. Ahol a
közbirtokossági erdőt hasznosították szénégetésre, ott eredetileg minden
helybeli lakosnak joga volt bizonyos mennyiségű fához, s az ezen felül
kitermelt fáért fizetnie kellett.
Szokás volt, hogy a fakereskedők lábon, vagyis kivágás előtt
megvásárolták az erdőt, és a kitermelt fa egy részét épület- és
szerszámfának, más részét tűzifának és faszénégetésre hasznosították. Ilyen
esetben a szénégetőket a kész faszénért hektószámra fizették. Előfordult,
hogy a vállalkozó a szénégetés helyszínére szállíttatta a fát, és onnan
elfuvaroztatta a kiégetett szenet.
Jó faszenet bükkfából lehet égetni, de alkalmanként gyertyánt, kőrist,
cserfát is hasznosítottak e célra. A szénégető helynek Erdélyben baksa-
vagy vátrahely, a Bakonyban boksahely a megnevezése, a
Lápos vidékén még tűszhelynek, Szentgálon szürünek is
nevezik. Magas fekvésű, száraz helyet választanak, amit a szükség szerint
elegyengetnek, mert a baksahelynek a varságiak szerint olyan
tisztának és egyenletesnek kell lenni, mint a szérűnek. A kisebb, 80 űrméter
fa kiégetéséhez való boksának 8 m átmérőjű helyet készítenek. Ahol nem akad
vízszintes földterület, ott a lejtős hegyoldalon teraszt képeztek ki.
A baksahely
közepén előbb négy darab, élére állított, 100-130 cm hosszú fahasábból
üreget alakítanak ki, amit fahulladékkal, forgáccsal töltenek ki úgy, hogy
az üreg egyik oldala a begyújtás céljára szabadon maradjon. Ez az ún.
baksabél, amely köré állítják egymásnak támasztva a fahasábokat. Amikor
2-3 m átmérőjű kört kialakítottak, megkezdik a másik sor fahasáb rakását az
előző tetejére. A baksát a közepén három rend, egymásra állított fahasábból
rakják, így végül 3-3,5 m magas, kupola forma farakás készül. A baksabéltől
a baksa széléig körülbelül 15 cm széles rést, gyújtólikat
hagynak, ezen keresztül történik a baksa meggyújtása.
Az összerakott baksát lehullott falevéllel, száraz avarral betakarják, majd
legalább 10 cm, néhol 20-25 cm vastagon beföldelik, de a tetején
szellőzőnyílást hagynak, hogy könnyebben meggyulladjon. Az erdélyi
szénégetők a gyújtólikon bedugott karó végére kötött csóvával alul
gyújtják be a baksát, míg a bakonyiak a farakás kezdetén, a boksa közepén
hosszú faágat szúrnak a földbe, ezt most kihúzzák és a helyébe, a boksa
tetejéről, parazsat öntenek. A szakirodalom szerint a székelyvarságiak
gyakorlata őrzi a régebbi munkamódot.
 Begyújtáskor a
baksa csúcsától méternyi távolságra, oldalt 4-8 szelelőnyílást nyitnak.
Miután a tűz a baksa tetejéig terjedt, az ott lévő rést fadoronggal betömik,
majd földdel lefojtják, hogy a farakás lassabban égjen. Ilyenkor a szénégető
a baksa oldalához támasztott lajtorján (létrán) megy fel, nehogy a
már parázsló baksa beroppanjon alatta, s szerencsétlenség érje. A baksa csak
felülről juthatott némi oxigénhez, mert az alulról behatoló levegőtől a fa
hamuvá égett volna. Az oldalán nyitott szellőzőnyílások biztonsági
szelepként is szolgáltak, kivezették a képződő gőzöket. Ha a szénégetők nem
ügyeltek rá, előfordult, hogy a baksa „felrobbant”, és emiatt - ha pénzért
égették a szenet - ők is károsodtak.
Égetés közben a
baksa oldalán mind lejjebb és lejjebb szurkálnak szellőzőréseket, miközben
az előző lyukakat betömik. A fa elszenesedését az mutatja, hogy a baksa
oldala összeesik, megroggyan. Egy nagyobb, 150 m3 fából rakott
baksa nyáron 14-16, télen 10-12 nap alatt ég ki.
Égetés után a szénrakásról fa- vagy vasgereblyével lehúzzák a földet, a
gazt, majd port lapátolnak rá, hogy a faszén lefojtva hűljön ki. A lehűlés
legalább egy napig tart. Ezután következik a szén tisztázása, más
kifejezéssel vetkőztetése: a faszenet nagy kampóval vagy
vasvillával kihúzzák a por alól, portalanítják és halomba gyűjtik.
„A jól égett szén
úgy cseng, mint a cserépedény” - emlegetik a székelyvarsági szénégetők, a
bakonyiak pedig azt mondják: „Úgy szólt, mint a harang.” A még izzó vagy
lángra lobbanó fadarabokra port lapátoltak vagy vizet locsoltak. 1 m3 száraz
bükkfából rendszerint 5 hektó (kb. 110-120 kg) faszenet égettek.
Egy baksánál
általában két szénégető dolgozott. Égetés közben nem volt szabad elhagyniuk
a baksát, a begyújtás utáni két nap csak felváltva alhattak. Gyakran egymás
közelében 2-3 baksát is égettek, 1-2 napos munkafázis-eltolódással. Az
erdélyi és a bakonyi szénégetők hasonló eszközöket használtak, az előbbieké
valamivel kifinomultabbnak látszik.
Mivel télen-nyáron az erdőn tartózkodtak, a hegyoldalban ideiglenes
szállást, kalibát, vagy állandó építményt, gunyhót
építettek maguknak. A székelyvarsági szénégetők kalibája 2,5 × 3 m
hosszú fákból összetákolt, kúp alakú kunyhó. A lakóhelyüktől távol dolgozó
munkások állandóbb jellegű, szelementetős gunyhót készítettek,
melynek az oldalához és a faágakkal borított tetejére földet hánytak. A
kunyhóban két priccs, kecskelábú asztal, pad, vaskályha állott.
Nyáron a kunyhó előtt raktak tüzet.
A szénégetés
művelete az ércolvasztás és a kovácsolás fölfedezése (a rézkor) óta
lényegében nem sokat változott, és a nagyipari kohászat mellett is
megtartotta létjogosultságát.
Egy ideig haldoklott ez a szakma, de manapság már ismét férfiak kerekednek
fel, hogy hosszabb-rövidebb időre tábort üssenek a boksák mellett, a
szénégetésből remélve tisztes megélhetést. A Bükkben, a Szana-völgyben
főként erdélyiek dolgoznak.
 Azt mondják, a szénégető az ördög játszótársa, az általa épített hatalmas
boksákban ugyanis fiatal ördögök helytelenkednek, az ember pedig odakintről
tanítja móresre őket.
A bükki faszén nagy utat jár be, míg ismét az országba ér. Itt égetik, itt
csomagolják ugyan, de aztán külföldre viszik, később pedig importálják
-ugyanazt. Határon túli piacra szállítani jó üzlet, Ausztriában,
Németországban sok helyen már nem engedik az égetést, őrzik a fákat, mint az
aranyat.
A boksában 150
köbméter cserfa van, ebből 22 tonna jó minőségű faszén termelhető ki.
Faszén, faszénégetés:
www.petrofaszen.hu |
