Szakosztályunk  |  Túra infrastruktúra  |  Pályázatok  |  Elérhetőségeink
VITÉZLŐ TELJESÍTMÉNYTÚRA 2019.04.12-14.
 

 

 

JÓL JÁRSZ, HA JÓT JÁRSZ!

 

Főoldal

Bebek Portya

Köleséri tanösvény

Galéria

Letöltések

Linkek

Magunkról

Partnereink

Video letöltés

Szolgáltatásaink

Vitézlő Szendrő

 

2019

 

 

 

 

 

 

XIV. Vitézlő

programsorozat és

teljesítménytúra

2019.04.13.

Szendrő

 

Vitézlő archívum

2018

2017

2016

2015

2014

2013

2012

2011

2010

2009

Vitézlő adatbázis

2008

III. Vitézlő

 

Harmadik alkalommal rajtolt el a

Vitézlő Szendrőből

 

„Indulj el a Vitézlőn,

elnyűtt testből vitéz lőn”

 

Pénteken délelőtt sikerült megérkeznem Szendrőbe. Előtte egyeztetés az égerszögi és perkupai polgármesterekkel, kulcs megvan, az ellenőrzőpontok helyei megvannak, akkor minden ok, indulhatunk. Feri autóval jött értem, mire összepakoltam a cuccaimat már a kapuban dudált és sürgetett, hogy indulnunk kell, rengeteg munka vár még ránk.

 Az idén harmadik alkalommal megrendezésre kerülő Vitézlő elnevezésű teljesítménytúránkat a Magyar Sportturisztikai Szakosztály, az általa meghirdetett Nemzeti Bajnokságába emelte, ezáltal hatalmas megtiszteltetés ért minket, szóval mindenki beletett anyait-apait, hogy minden jól menjen.

Útközben félelmetes élmény, a kapaszkodót szorítom ezerrel, megspóroltunk minimum 30 percet útközben. Szendrőben az Antal család házában már javában zajlottak az előkészületek, találkozás a rég látott barátokkal, rövid traccs-parti, hogy kivel mi történt, aztán én is felveszem a munka ritmusát, tűzdeltük az ellenőrzőpontok szöveteire, hogy hol melyik táv halad át. Na aztán a kedvenc szórakozásom, megjöttek az útvonalvezetők fénymásolatai, ezt így vágd szét, ez ezzel kerül egy leírásba, ezt nem lehet rendesen elvágni, akkor valakit küldjünk vissza a Tele-házba fényelni, de aztán csak összejött. Két vágás között kiürítettük a garázst, a szponzorok által felajánlott ajándékok lekerültek a Szendrői Általános Iskolába, a mi kis bázisunkra, ahová délután már megérkezetek az első túrázóink. Az túrafüzetek lassan kezdtek elkészülni, a szponzorok plakátai kikerültek, az útba igazító táblákat elhelyeztük a város területén belül, mindenki pörgősen tette a dolgát. Délután a vitéz várók felhúzták maskarájukat és indultak a vonatok és buszok elé, hogy a regisztrációhoz és a szállásra vezessék a túrázóinkat. Én akkor már felvettem pozíciómat és elhelyezkedtem az előregisztrációnál, hogy fogadjam a vitéz hölgyeket és urakat. Honlapunkon keresztül egész sokan előre regisztráltak, és már a szállásukat is lefoglalták, így, ezen túrázóinknak már nem volt olyan sok adminisztrációs dolguk. Időközben megérkeztek támogatóink is, akik szemlátomást egészen jól érezték magukat. Tíz óra magaslatában kasszazárást tartottam, de így visszagondolva ez túl korai időpontnak tűnt, mert ezt a mechanizmust még legalább háromszor eljátszottam, mert hál’ istennek még ezután is érkeztek emberkék.

            Mi szervezők külön voltunk elszállásolva a túrázóktól, a Váralja utcán egy vendégházban. Mire sikerült oda felkeveredni a csapat jó része, már az igazak álmát aludta vagy legalább is megpróbálta. Na ekkor kezdődött a csomagvadászat. Azt tudtam, hogy hol kell keresni, csak attól tartottam, hogy valakire majd ráejtem a nagy puttonyomat, eztán már, garantált a mély álom. De ment minden, mint a karikacsapás, bár az alvás ment volna ilyen jól, bebújva a hálózsákomba csak forgolódtam, valószínűleg az izgalomtól, mikorra sikerült volna elaludnom, akkorra meg már ébredni kellett. 4.15-kor szigorúan ébresztett a telefon, jelezve, hogy itt a nagy nap.

Kilépve az udvarra, azonnal az eget kezdtem el kémlelni, hogy jól imádkoztam-e az utóbbi napokban. Hát, úgy tűnt egész jól. Szép, tiszta időnek néztünk elébe, reméltem, a napocska is előbújik majd a nap folyamán.

Öt óra körül autóba ültünk és lementünk a suliba, elkezdtük az utolsó simításokat, szétpakoltuk az ellenőrzőpontokra szétosztott dolgokat, betanultam a vizes felszerelés használatát, és megpróbáltam nyitva tartani a szememet. Közben folyamatosan érkeztek a túrázók, és lassan nekünk is indulnunk kellett az ellenőrzőpontunkra. Két társammal együtt a rudabányai Bánya-tóhoz voltunk beosztva, ahová a szendrői tűzoltóság egyik autójával szállítottak ki bennünket, mivel gyalogszerrel elég nehéz lett volna kicipelnünk négy láda banánt és a vizespalackos felszerelést, ja, és el ne felejtsem megemlíteni az én hiper-szuper összecsukható kis székeimet, amik hatalmas szolgálatot tettek nekünk a nap folyamán, egész jól tudtam rajta osztogatni a pecsétet. A lánglovasok szekerével hamar ki is értünk a festőien szép tóhoz, ott élek a vidéken, de valahogy még soha sem sikerült oda eljutnom, gyönyörű és félelmetesen mély. Meg is jegyeztem, hogy nem szívesen esnék bele, mivel nagy szégyenemre az úszás nem a legnagyobb erősségem, de a tűzoltó srác rögtön a segítségemre sietett, azt mondta, hogy van két oxigén-palackja a terepjáróban, az egyiket szívesen kölcsönadja nekem, de a másikra szüksége van neki, hogyha belepottyannék, legalább utánam tudjon ugrani.

Útközben már összetalálkoztunk az első rajtolókkal, így igyekeznünk kellet, hogy minden a helyén legyen, mire megérkeznek hozzánk. Gyorsan összeszereltük a vizes felszerelésünket, a vizes palackot gyorsan felraktuk a szerkezetünk tetejére és már készen is voltunk. A mi ellenőrzőpontunkon a 25 és 50 km-es gyalogosok és az 50 km-es kerékpáros táv résztvevői haladtak keresztül.

Az 50-esek már 6-órától elrajtoltak, úgyhogy ennek a távnak a részvevői érkeztek hozzánk a leghamarabb. Pecsét és adminisztráció közben megkapták az ajándék banánjukat, csillapították szomjúságukat és a kíváncsibbaknak rövid tájékoztatót tartottunk a bánya keletkezéséről és a Rudapithecus régészeti feltárásáról. A vitézek között rengeteg ismerős arcot fedeztem fel.

Sokan voltak olyanok, akik már nem az első alkalommal teljesítik a távot, vagy a természetszeretetük miatt, vagy pedig azért, hogy megszerezzék a féléves tesi aláírásukat, ugyanis ilyen lehetőség is volt a főiskolások és egyetemisták számára.

Az 50 km-es biciklis távot az idén első alkalommal rajtoltattuk. Ennek a távnak az útvonala teljesen új volt, ez az előző évek által eddig még nem érinttet vidéken haladt, így a paripájukat cangára cserélő vitéz lovagok megismerkedhettek a vidék gyöngyszemeivel és az én kedves falucskámmal is, Égerszöggel. Ha távot kellett volna választanom én is tuti ezt választottam volna.

A bicajosok közé sikerült jó pár ismerősömet elcsábítanom, így nagyon örültem, amikor feltűntek, ezek szerint nem csak hitegettek, tényleg el is jöttek. Voltak ismeretlen ismerősök is, akikről azt hittem, hogy nem ismerem, pedig mégis, csuda mókás helyzeteket szült.

Ezt a távot összesen 32 teljesítették, nem túl magas ez a szám, de biztató és senki nem tévedt el közülük.

A 25-ös távon haladtak át a legtöbben nálunk, 194-en. Nagyrészük csoportokban érkezet, csak úgy izzott a pecsét a kezem alatt, néha fel-felnéztem és a korosztály egész bő határok között mozgott, és ennek nagyon örültem. Mint kiderült, Lipócon még a vadmalackák is beneveztek, de nekik túrafüzetre sem volt szükségünk, a belső GPS egész jól vezette őket.

Az időjárás egész nap a mi kedvünkben járt, hét ágra sütött a nap, és a tó vize is gyönyörű színekben pompázott. 13 óra körül az utolsó vitéz is elindult tőlünk a következő állomásra, így lassan elkezdtük szedni a sátorfánkat. Betelefonáltam a központba, hogy robbantjuk az ellenőrzőpontot és indítsák értünk a különjáratot.

Legalább egy órát vártunk, de legalább kitűnő lehetőség nyílt arra, hogy tüzetesebben szemügyre vehessem a tavat. Szakmába vágott ez az egész környezet, biológia és földrajz szakoskénk levett a lábamról az elém táruló kép.

Visszafelé ismét a lánglovasok szállítottak minket. Az iskolában kipakoltuk a maradék cuccainkat, az egyik szemetes zsákunkat sikeresen kiszakítottuk a nagy pakolásban, leadtam a névsort, és közben az aulában terjengő hagymával megszórt zsíros kenyér illatát harapdáltam.

Ezzel fogadtuk a célban a vitézeket, és teát kaptak mellé.

Megnézetem a kihelyezett Kárpát-medence térképet és elképedtem, hogy az ország szinte egész területérő megtiszteltek bennünket a túrázók. Szabad helyet alig találtam, hogy én is elhelyezzem a kis zászlómat.

Végül az este folyamán egy 885 fős vitézsereglet létszámának híre terjengett! Ennyien rajtoltak volna? Hú, ez nem semmi, és ez még nem is végleges létszám és mi, szervezők sem vagyunk benne! Minden esetre az már biztos, hogy a tavalyi létszámot, azt már átléptük.

Este fél kilenckor szervezői megbeszélést tartottunk. Az egészséges fáradtság mindenkinek kinn ült az arcán, de valahogy ez melegséggel töltött el. Boldogak voltunk, hogy megcsináltuk. Feri rövid beszédet tartott, mindenkinek megköszönte a segítséget és rendezői kitűzőket kaptunk. Mikor hozzám ért és átadta az enyémet, csak ennyit mondott, tessék, ez a tiéd, te vén róka, te már annak számítasz ebben a szakmában. Hát ez nagyon jól esett.

Sok munkával járt a mi kis mókus csapatunknak megszervezni ezt a III. Vitézlőt, de szerintem egész jól sikerült, ha bakik voltak is, abból tanultunk, és jövőre még ennél is jobbat szervezünk.

Mindenki legalább annyira érezze magának ezt a sikert, mint amennyire hozzájárult ehhez.

Köszönet mindenkinek, aki részt vett, túrázóknak, szervezőknek és mindenkinek, aki csak együtt töltötte velünk a hétvégét, április 12-én, Szendrőben.

 

lap tetejére

  

„Indulj el a Vitézlőn, s elnyűtt testből Vitéz lőn….

 

Az idei évben ez a mottó lebegett a vakmerő és bátor „Lovagjelöltek” szeme előtt, illetve, ahogy a későbbiekben kiderült, a szervezők feje felett is. Biztató volt a reggeli kelés. Szinte a felhők is érezték, hogy a mai csatát ők nem nyerhetik meg, így még hajnali órákban kereket oldottak. Reggel 5 óra: megindult a nyüzsgés az iskola aulájában, Pontőrök batyustól útra készen, illetve a rajtoltatáshoz összeállt a csapat is. Lelkiekben felkészülve vártuk a hadsereg megérkezését. Voltak is jó páran.

 

6 órakor útra keltek az első bátor jelöltek. Csoportosam indultak kisdiákok, hallgatók, de voltak idén is kutyusokkal társulók vagy kabalákkal startolók. Az idei év meglepetése a szép 880-as létszámon kívül az alig 1 éves Vitéz-manó volt. Bár ő a papa hátán utazott, de így is kíváncsian pislogott a fárasztó nagy út után.

 

Dél környékén megérkeztek az első befutók. Aztán az idő múlásával egyre többen lettek. A beavatási szertartáson túlesett Vitézeket finom zsíros kenyér, üdítő, kitűző és oklevél fogadta még rajtunk kívül. Túra után jólesett lepihenni egy kicsit, de akinek volt kedve, az kipróbálhatta az idei év újdonságát is. Megragadhatta az alkalmat, hogy ismerős vagy ismeretlen kezébe fényképezőgépet nyomva, ő maga vászon mögé bújva pózoljon, mint középkori „trubadúr” lovag vagy piros ruhás dáma. 

 

Említésre méltó a szervezők teljesítménye is. A technika ördögei (alias regisztrátorok Gyula vezetésével) szintén dacoltak az elemekkel, kábelekkel a végtelenül rideg és kegyetlen szoftverekkel, de Vitézhez méltóan vették az adminisztrációs dzsungel akadályait.

 

De ezt is túléltük, mint mindent ezen a napon. Mindenki befutott épségben… senki nem halt éhen, és a tavalyi évvel ellentétben, idén nem kellett senkit a sötét erdőből összeszedni.

 

Összegezve az eddigieket! Köszönjük, jól vagyunk és mások is túlélték a mai napot, nem csak mi! A sápadt arcú indiánoknak üzenjük, hogy az esőtáncukkal jövőre is elmehetnek a búsba. És reméljük, hogy mindenki jól érezte magát, és jövőre elhozzák az egész családot.

 

lap tetejére

Bánya-tó

Őrei: Bári Ádám, Jankuly Viktória, Porcs Edit

 

A hajnali négy órás ébredés után, beérkezve az iskolába, mindenki karikás szemekkel kukucskált az újonnan érkező vitézek felé.

Az indulásig az előregisztrációnál segítettünk, majd 8 óra magasságában a lánglovagok szekerével célba vettük a Bánya-tavat.

Alighogy kipakoltuk a vizes köcsögeinket és napsárga banánfürtjeinket, máris megjelent a kék ég horizontján az első lovag, aki vitézi vakmerőséggel 50 km-es hosszú hadjáratba fogott.

Majd aztán sorra érkeztek a 25 km-es táv gyalogos katonái és az 50 km-re vállalkozó huszárok, akik szilaj paripájukat ma kétkerekű cangára cserélték.

A küzdelemben az apródok seregei is méltón teljesítettek.

A nap mottója szerintem a női kitartás is lehetne. A várkisasszonyok, bár a hadi ösvényről többször is letértek, mégsem adták fel a nemes küzdelmet, és sikeresen teljesítették a távot. Mire mindenki átért az ellenőrzőpontunkon, a mi pennánkból is kifogyott a tinta, így indulhattunk haza!

 

lap tetejére

 

Az ifjúsági tábor gyermekei

 

Szereplők: Tóth Renáta, mint a Nővérke

               Markó Szörény, mint a Viszketős

               Pecze István, mint a Zóriás

Rendezte: Pecze Éva, mint Ugribugri

Helyszín: erdőszél

 

2008. április 12-én, hajnalban elkezdődött az elkezdődhetetlen: a Vitézlő (józanul és nem másnaposan, igaz ifj. Antal Feri?) .

Reszkető, kalandvágytól megrészegült emberek tízezrei léptek be, és ostromolták az általános iskola zegzugos auláját s termeit. Betojtunk...És a nagy munkában lévő regisztrátorokat hátrahagyva, 20 liter vízzel, s némi pogácsával megszöktünk. A sofőr Jean, az erdőszéli vityillóba/ szállodánkba menekítette becses személyünket.

Hosszas várakozó félelem és bujkálás után Zóriás nem zavartatva magát, elment két órát aludni. Nővérke, akit csak azért vittünk magunkkal, hogy az emberi faj ne múljon el nyomtalanul, ha a kóros kalndvágymánia minden egyes ember agyát megfertőzné. Nővérke hasznos munkát végzett, mert nem haltunk éhen.

Miután felkelt Zóriás, Viszketős, aki már a szemét kaparta az allergiától, így szólt:

„Nézd, má’ azt a hangyát!”

„Elég tehetséges fekete pötty!” – mondta Zóriás.

„Túrjunk hangyabolyt!” - javasolta Viszketős.

„Inkább, mint hangyagirl-t!” – vágott közbe Nővérke.

Zóriással elkezdődött a misszió, a Szendrő környéki biomok vizsgálata. Két vakondtúrás feltérképezése után rájöttünk, hogy a vakondtúrások nem hangyabolyok.

Az apró „vörös hadsereg” felfedezése után a bolyt egy bot ki-behúzogatásával izgattuk, majd Zóriás megmarkolva az apró hangyák kicsiny fészkét, átvitte a fekete hangyák seregéhez. Őket is izgattuk. Sajnálatunkra állóháború kezdődött, azaz egymásra se hederítettek a hangyák.

Éppen unni kezdtük a hangyafaunát, amikor Zóriás ellopakodott szunnyadni és feltűntek az első beérkező turisták.

Nővérke ingyen játéktetoválást ajánlott fel a beérkezőknek, hasztalanul. Zóriás izgatottan lépkedett visszafelé és üvöltött:

„Viszketős, megtaláltak minket! Jönnek, biciklivel és gyalog!”

„Jaj-jaj. Nem tudunk már elbújni, mert bekerítettek.”

„Ássuk el magunkat!” – javasolta Zóriás.

„Hozom a lapátot, de ne a hangyák mellé!”

Miután bekerítettek minket, a Nővérkét arra kényszeríttették, hogy saját piros élettintáját felhasználva piros pecséteket hagyjon a megbolondult kalandorok útilevelén.

 

lap tetejére

 

Kecskefarm-ellenőrzőpont

 

Első ellenőrzőpont voltunk a 15 km-es távon. Fenn, egy tarvágás mellett állítottuk fel a sátrat, kaptunk székeket, asztalt. Miután berendezkedtünk és kiosztottuk a feladatokat, ki pecsételjen, ki adja a meglepetést stb…szétnéztünk, mit is láthatunk a környéken. És képzeljétek, meglátogatott minket két őzike, egész barátkozóak voltak, egészen addig, míg Jani fel nem kelt, hogy ő márpedig lefényképezi őket, hát nem sikerült, mire beélesített a gépet, a két állatka már a szemközti dombtető felé nyargalt, csak a fehér hátsójuk villant egyet-egyet a ködös levegőben, mert azért hideg volt, meg kell hagyni. Mire a szél elfújta a ködöt megjöttek az első túrázók, rányomtuk a Jancsi és Juliska mesefigurás pecsétetJ a lapjukra, kaptak cerbona szeletet és tovább indultak. Meg is nyugodtunk, hogyha így szépen kettesével, hármasával jönnek nem is lesz baj, bírni fogjuk a tempót, de aztán az erdő mélyéről gyerekzsivaj ütötte meg a fülünket, és onnantól nem volt megállás: pecsét, dátum, csoki…pecsét, dátum, csoki. Rengetegen voltak, persze ez örvendetes, hogy eljöttek, és túráztak egy jót aznap. Szépen le is ment a hajrá, mikor a fák sűrűjéből egy fura alak közeledett, a bádogember. Furcsa volt, nyikorgott és vizet kért. Aztán lepecsételtük a papírját, és továbbment, még soha nem láttam igazi bádogembert. Fura volt. Ezután, már csak annyi történt, hogy az évben először itt láttam méhecskét, leszállt a fehér műanyag asztalunkra, és sütkérezett, mi meg hagytuk, sőt Jancsi körbe is fényképezte. Aztán összepakoltunk és mentünk visszafelé, épp kisütött a nap…  

 

lap tetejére

 

Vitézlő 2008: Lipóc

 

Első ellenőrzőpont lévén a főhadiszállásunkra nem sokkal 6 óra előtt indultunk el. Útközben vadasparki élményekben volt részünk: láttunk őzeket, borzot és fácánokat is. Egy kis kitérőt követően sikerült megtalálnunk azt a kereszteződést, melynél a lelkes túrázók számítottak ránk. Sátrunk felállítása közben, mikor még néhány elem a földön feküdt, meg is érkeztek az első vendégek, akik a leghosszabb távra vállalkoztak. A Vitézlő csapata ajándékokkal kedveskedett ezen az ellenőrzőponton is résztvevőinek. Örömmel fogadták tőlünk a chipset és a tetoválós matricát, melyet idősebb túrázóink az unokáiknak tartogattak. Néhány csapat olyan jól érezte magát nálunk, hogy alig akartak továbbindulni, pedig még sok szép látnivaló állt előttük. Pár lelkes túrázó, akiknek az idő is számított, hanyagolták az ajándékokat, és csak a kisherceges pecsét hajtotta őket. Ellátogatott hozzánk két rajtszám nélküli versenyző is, akik négy lábon jártak a földön. A rövidebb, 25 kilométeres táv résztvevőit a viszontlátás reményében engedtük útjukra, hiszen a cél előtti utolsó állomásuk is mi voltunk. Mire elhaladtak a legkésőbb rajtolók, a legfürgébbek kisvártatva feltűntek az ellenkező irányból. Csendes várakozásunkban arra lettünk figyelmesek, hogy pavilonunk mellett három kurta farkú kismalac oson el, szerencsénkre szülői felügyelet nélkül. Akik a békakirály pecsétjét is begyűjtötték, azt jelezte számukra, hogy mindössze pár kilométer választja el őket a céltól, és a megérdemelt kitűzőtől. Az előrejelzések ellenére egész nap kegyes maradt hozzánk az időjárás, elkerült bennünket az esőzés és a szél.

És egy kis személyes vélemény a végére:

A nap végére kellemesen elfáradtunk, talán mert kevés chipset ettünk, de jó érzéssel töltött el bennünket, hogy újra e remek szervezői gárda tagjai lehettünk. Örülünk, hogy újabb embereket ismerhettünk meg és gazdagodhattunk új közös emlékekkel. 

 

Katka & Gábor

lap tetejére

 

Perkupa-ellenőrzőpont (beszámoló)

50 km gyalogos – 6. ellenőrzőpont

50 km kerékpár – 7. ellenőrzőpont

 

A korai kelés és a felbolydult méhkashoz hasonlító szendrői iskolában való két órás „rajtolási asszisztenskedés” után, izgatottan vártam, hogy kik lesznek a társaim Perkupán, akikkel együtt fogom segíteni a teljesítménytúra zökkenőmentességét. A rejtélyes „Darabékat” (akikkel elvileg be voltam osztva és előzetes kérdezősködés után sem sokat tudtam meg róluk) végül is nem sikerült megismerni, mert fél nyolc körül jelezték, hogy mégsem jönnek. A „beugró” emberek, nénik voltak, akiknek sajnos nem tudom a nevét – még olyan szinten sem, hogy Gizi néni, vagy Terike néni. A családjukról meg az életükről sok mindent sikerült megtudnom, de a nevüket azt nem.:))

Több kiló kenyér, két doboz zsír egy doboz Delma, valamint a segítőknek (nekem és a két néninek) szánt elemózsia társaságában egy tűzoltó fiú fuvarozott minket Perkupára kilenc óra körül.

A tájházban Lilla fogadott minket (ő ott a „mindenes”) mi pedig elkezdtünk ellenőrzőpontot varázsolni a régi időket idéző udvarból. A kapura az egyik nénivel felfüggesztettük a „Perkupa – 6-7-es ellenőrzőpont feliratot”, majd visszamentünk a terembe kenyeret kenni. Túrázónak ekkor még híre-hamva sem volt.

Mivel bent a házban nagyon hideg volt, úgy döntöttünk, hogy kiviszünk két asztalt és ott folytatjuk a kenyérkenést. Az egyik asztal volt az „iroda”, ahol az adminisztráció folyt, a másik pedig a „konyha”, ahol a kenyérkenés. Lilla kérése volt, hogy Galyasági Településszövetség-es bélyegzőt nyomjunk a túraleírásra, hisz így látható, hogy Perkupa konkrétan hol is van és ez nekik is egyfajta reklám.

Az első túrázó 10:17-kor futott be és nem sokat pihent: evett gyorsan egy kenyeret (kb.30 mp alatt) megivott 3 pohár vizet és indult tovább. A következő 7 perc múlva érkezett, ő még az evést is kihagyta, csak az ivásra koncentrált. Mivel a két túrázó szomjúságát látva rádöbbentünk, hogy kevés lesz az általunk hozott víz, a kerti csapból oldottuk meg az „itatást”, így kiváló minőségű karsztvizet ihattak a túrázók – hisz köztudott, hogy a környéken, Perkupán van az egyik legjobb minőségű ivóvíz.:)

Ezután szépen csordogáltak a legmerészebb, 50 km-t vállaló túrázók. A fanatikusok egyedül vágtak neki a távnak és fél 12-ig át is haladtak a pontunkon, ezután már olyanok érkeztek, akik társasággal indultak útnak. 12:08-kor az első nő is áthaladt az ellenőrzőpontunkon, ő az apjával túrázott. Akik nem egyedül voltak, azok tovább időztek Perkupán: sokan még csak most jártak erre először, mert hiába voltak a környék népszerű kirándulóhelyein (Aggtelek, Jósvafő), a Telekes-völgy, Ördög-gát útvonal teljesen ismeretlen volt számukra. Szinte majdnem mindegyik túrázó megemlítette, hogy mennyire lenyűgözte az Ördög-gát völgye, ahol még valóban háborítatlan természet.

Mivel a tájház udvarán voltunk, többen is érdeklődtek arról, hogy meg lehet-e nézni belülről? Természetesen kinyitottuk nekik az ajtókat és valódi múltidézésben lehetett részük, hiszen bent minden berendezés és használati tárgy a századelő faluját idézi. Voltak olyanok, akikben gyerekkori emlékeket idézett fel a tájház.

Sokan kérdezősködtek Perkupáról (nem kis örömömre), hogy miért ilyen rendezett ez a falu a többihez képest? Milyen itt az élet? Stb. Persze erről sokat tudtam nekik mesélni, hisz itt nőttem fel, minden fát és bokrot ismerek.:)) Adtunk nekik prospektusokat a környékről, mert többen jelezték, hogy visszatérnének nyáron, nagyobb társasággal. Szóval a környék pr-ja is megtörtént – többször is.

A gyalogtúrázók mellett a biciklisek is elkezdtek érkezni, az első 10:47-kor jött. Ők kevésbé tűntek fáradtnak, mert nem időztek annyit ellenőrzőpontunkon, mint a túrázók.

(Volt olyan gyalogtúrás, aki negyven percig is üldögélt, erőt gyűjtve és közben végigkérdezte az összes buszt és vonatot, amivel Szendrőbe juthat, azután mégis gyalog indult tovább). Gyakori kérdés volt még a kocsma holléte is – szerencsére az ellenőrzőponttól kb.50 méterre van egy, úgyhogy nem kellett nagy kitérőt tenni a sörre vágyóknak.

A kenyerek szépen fogytak, volt, aki többet is evett, vagy vitt magával. A nénik folyamatosan kenték, figyeltek arra, hogy mindig legyen elég a tálcán. Ez nagy segítség volt, mert amikor sokan jöttek (és az első pár túrázót leszámítva, mindenki „csoportosan” jött), akkor ki sem láttam a másik asztalra a sok embertől, nemhogy észrevegyem, hogy fogy a kenyér, vagy a víz. Úgyhogy egyedül képtelenség lett volna mindenre figyelni.

A falu polgármestere is „tiszteletét tette” az ellenőrzőponton, csak érdeklődött, hogy minden rendben van-e. Persze minden rendben volt…

Az ellenőrzőpontunk 15:20-ig tartott nyitva. Utolsó túrázónk két biciklis fiú volt, akik annyira elfáradtak, hogy mindenképpen velünk akartak jönni kocsival. (komolynak tűnt a szándékuk, úgyhogy nem kis rábeszélés kellett, hogy inkább a bringát válasszák)

Fél négy felé tehát „lehúztuk a rolót”, összeszedtük a maradék kenyeret, és visszaautóztunk Szendrőbe Lilla jóvoltából.

Az „adminisztrációt” leadva számomra véget is ért a segítés, de örülök, hogy végre „terepen” is kipróbálhattam magam – mégha nem is túrázóként.

 

lap tetejére

 

Rakaca-tó ellenőrzőpont

 

A Rakaca-tó gátján felállított ellenőrzőpont volt a 35 km-es szakasz 3. és 6., valamint az 50 km-es szakasz 8. pecsételőhelye. Szerintem ez volt az egyik legideálisabb hely, ahonnan a Vitézlő teljesítménytúra eseményeit nyomon követhettük. A kilátás a tóra és a környező dombokra csodálatos volt. A gáton gyalogló, hozzánk érkező túrázók legtöbbje is belefeledkezett a táj szépségeibe miközben a parton ülve fogyasztotta a beérkezés jutalmául kapott gyümölcsöt és friss vizet. Mivel a felkészült kirándulók kulacsaikat megtöltve indultak útnak, kezdetben a gyümölcs fogyott, délután azonban már a víznek is nagyon örültek az érkezők. Még az 50 km-es túrán résztvevő tájfutók is lelassítottak a tópartra érkezve. A hely különlegessége volt, hogy a 35 km-es túra kétszer is érintette a tavat. Így délután már ismerősként láttuk viszont a kirándulókat, és ők bár fáradtabban, de lelkesen számoltak be legújabb élményeikről. Volt, aki egy kis biztatásra vágyott, volt, aki csak egy kis pihenőre. A vállalkozó szelleműek még egy hattyúval is közelebbi ismeretségbe kerültek, akit 3 szelet kenyér segítségével sikerült a partra csalogatni.

Egy sátor is jelezte az ellenőrzőpont helyét, ami a szervezőket óvta volna az esőtől, (ezt a tulajdonságát szerencsére nem kellett kihasználni), de a résztvevők az erdőből kiérve fellélegezhettek, hogy már csak pár lépés és megérkeznek hozzánk. Mivel a vízparton vezetett a túrák útvonala, adta magát az ötlet, hogy dekorációként egy kenut is kipakolhatnánk. Ez annyira tetszett a kirándulóknak, hogy némelyikük a túrát megszakítva rögtön vízre is akart szállni.

Azonban, mivel idén először az Nemzeti Bajnokság egyik versenye is az általunk szervezett túra volt, rengeteg igazi sportember és tájfutó is felbukkant a testnevelés órát teljesítő diákok, és sportos családok között.  Legtöbbjük az eredményhirdetést követően haza indult, de határozottan ígérte, hogy jövőre is vitézkedik a IV. Vitézlőn.

lap tetejére

 

EP Szalonna, Református Templom

(Simkó Béla „bácsi” és Ó. Szabó Attila)

 

A helyünk nagyon jó volt a Református templom melletti „paplak” előtere és pici „tornáca” állt rendelkezésünkre.

A kurátor, Berti bátyánk jóvoltából kaptunk egy íróasztalt, két székkel és poharakat az ásványvízhez, mivel az sajnos kimaradt a tollal együtt a készletünkből. Később, amikor Béla bácsi (ellenőrzőponti társam) tollából kiírtuk az összes tintát, akkor újfent házigazdánk segített ki bennünket egy tollal.

A pecsételésre érkező „vendégeink” szinte kivétel nélkül megörültek az ásványvíznek és a Chio adta sós sütiknek, és a tetoválós matricáknak.

A túrázók közül többen kiemelték, hogy ilyen jó ellátásban még sehol sem részesültek, mint a Vitézlőn.

Nagyon kedvesen megköszönték a kínálást és indultak tovább, a 35 km-esek a Szárhegyhez, a Szűz Mária Kolostorhoz, a kerékpárosok pedig a célállomáshoz, az iskolába.

A gyalogtúrásoknak segítő Béla bácsi tartott egy rövid bejárást a túraútvonalon, a kisebbségi lakosok lakta terület irányában.

Volt egy nagyon kellemes meglepetésünk az elemózsiánk között.

Papírba csomagoltan Szalonna 2 fő felirattal azt gondoltuk Béla bátyámmal, hogy jó bőven mértek nekünk szalonnát, csak kést nem kaptunk hozzá. Berti bácsi (az ő felügyeletével tatarozták épp a paplakot) ismét kisegített egy kis késsel bennünket, és amikor kicsomagoltuk a papírból a „településről elnevezett” ételünket, akkor láttuk meg, hogy nem más, mint sütött, finom kalács van a csomagunkban.

Úgy nevettünk ott is, meg estebédünkkor elmesélve az iskolában is, hogy majd leestünk a székről a hallgatóságunkkal együtt.

Ezekkel az élményekkel gazdagodtunk a III. Vitézlő jóvoltából, melyet ezúton is köszönünk, hogy részesei lehettünk rendezőként.

 

lap tetejére

 

Várdomb

 

A rajt után miénk volt az első ellenőrzési pont a várdombon. Hajnali 6 órakor már elfoglaltuk trónunkat a szendrői Felső-vár délkeleti bástyájában. Kicsit hűvös és borongós volt az idő de legalább nem esett az eső ( a túrázók és a pontőrök nagy örömére). 6 óra után nem sokkal megérkezett az első " versenyző".
Felírtuk az időpontot, a monogramját és pecsételtünk. Rövid
útbaigazítást kért és már haladt is tovább. Volt aki egyedül, de inkább kisebb, nagyobb csoportokban érkeztek, gyalog vagy kerékpárral.
 

Főként fiatalok, ám az idősebb korosztály képviselői is érkeztek ami igazán példa értékű, hogy részt vettek ezen a megmérettetésen bizonyítván, hogy a sport, a mozgás nincs korhoz kötve. Így telt a délelőtt, szinte folyamatosan érkeztek a pecsétért ki hosszabb, ki rövidebb pihenőt tartva állomásunkon. Idő közben a nap is kisütött. Jó néhány fotón sikerült megörökíteni egy-egy pillanatot, s talán mert még nagyon az elején voltak, szívesen álltak fényképezőnk elé a túrázók.  Egy kedves és szelíd hófehér gerle pár is megpihent a vár megmaradt kőfalán pár méterre tőlünk, többször visszatérve hozzánk mintegy figyelemmel kísérve ezt a nagyszerű eseményt, amit mindenképpen meg kell rendezni jövőre is, mert évről évre egyre nagyobb az érdeklődés. Végül három fiatal kerékpáros
zárta a 35km-es gyalogos és kerékpáros távokra felállított ellenőrzési pontot. 11 óra előtt kevéssel már minden startoló megjelent addig nálunk a pecsétért. Elhagytuk a helyszínt, elköszönve a gerle pártól és a gyönyörű
panorámától: Jövőre ismét itt leszünk, várunk minden természetbarát túrázót!

Jósvay Istvánné, Jósvay István, Jósvay Erika

lap tetejére

 

Zöld Sportok Egyesülete – Téli tájolás

2008. január 27. (vasárnap)

Túra résztvevők:

Bóna Edina

Krajnyák Zoltán

Mihály Krisztián

 

2008. első túrája kicsit váratott magára, hála a sok vizsgának, pót vizsgának, pót-pót vizsgának De harcolva az elemekkel sikerült mindenkinek időben végezni és legjobb alkalom az ünneplésre egy kis kiruccanás a Bükkbe.

Két távon lehetett indulni: a hosszabb 28 km-t, a rövidebb 15 km-t foglalt magába. Mivel a rajt Bükkszentkereszten volt, ezért erősen függtünk a közlekedéstől. Zoltán hajnalok hajnalán még Nyíregyházán ébredt, ezért felebaráti szeretetből a második buszt választottuk. Bár így lemaradtunk a 28 km-es rajtjáról, de annál nagyobb lelkesedéssel vágtunk neki a rövidebb távnak.

Érkezésünk után a rajt megközelítése kicsit nehézkesen ment. Helyismeret hiányában csak kóvályogtunk a buszmegállók között. Persze a helyi információs központban (kocsma) már pontos eligazítást kaptunk az ifjúsági tábor helyéről. Gyors regisztráció és rajt. Igen ám! De a legtöbb túrával ellentétben itt nem kijelölt (tanácsolt) útvonalat ábrázolt a térkép másolat, hanem három pontot egyenessel összekötve. Tájékozódó teljesítménytúra! Éljen. Talán a túra már a rajt megkeresésével kezdődik?

 

Na de voltak felkészült tagok is a csapatban és gyors helyzetfelmérés után megterveztük az útvonalat és elindultunk az első pont, Bükkszentlászló felé. Remek időben, kissé még havas tájon gyorsan átszeltük a szakaszt. Bükkszentlászlón szerelésigazítás, madárfényképezés, igazolólap lyukasztás és már célba is vettük a következő érintési pontot, Lillafüredet. Igazán itt kezdődött a tájékozódó túra, mivel a vízfolyást követve szépen elnéztünk egy éles jobb kanyart. Na de sebaj! Új utakon járunk és még időt is nyerünk! Legalábbis ezzel bíztattuk egymást. Ami tény, hogy így láttunk vaddisznókat és sok ritka madarat is. A gerincet elérve az ereszkedés már igen viccesen ment a sáros talajon. Volt egy kis „sár board” jellege. Lillafüreden ismét rászorultunk a helyiek segítségére, hogy az ellenőrzőponton megkeressük és érvényesíteni tudjuk a lapunkat.

Úgy látszik, hogy ez egyben tájékozódó és helyi segítségkérő túra. Már csak vissza kellett jutnunk Bükkszentkeresztre. Az aszfaltúton hagytuk el Lillafüredet, majd a kis híd után élesen balra kanyarodó turista úton indultunk vissza a rajthoz. Már piros arccal, kellemes érzésekkel értünk át Bükkszentkeresztre, ahol a legnagyobb meglepetés ért minket:  a 28 km-t teljesítők között ismerősöket találtunk. Az Öreg, Antal Ferenc és egy újabb lelkes tagot, akit természetesen az Öreg „fertőzött” meg. Annyira megörültünk egymásnak, hogy még a buszt is majdnem lekéstük. Igaz hozzájárult a késéshez, hogy Edina első helyen ért be a távon a lányok között, valamint Zolinak és jómagamnak is 2-3. helyen sikerült betipegni. Ezt pedig meg kell ünnepelni!

 

Összességében úgy érzem, hogy egy kellemes terepen zajló, kedves kis túrán vettünk részt. A tájékozódó jelleg is nagyon tetszett. Hiányosság, hogy sajnos összesen egy szervezővel találkoztunk és így azért nehéz levezetni egy túrát. Remélem, hogy ez csak az év eleji bemelegítésnek tulajdonítható, mivel kár lenne egy ilyen kellemes túrát elnagyolva szervezni.

 

Sportoljatok,

Krissz

lap tetejére

 

Szendrői Természetjárók

újra nyári tábort rendeznek

Szendrői Természetjárók ismét Napközis Zöld Sportok Táborát tartanak az Edelényi Kistérség kisiskolásainak.

Második alkalommal kerül megrendezésre Szendrő városában a Zöld Sportok Tábora kisiskolásoknak. A Tematikus Kistérségi Sporttáboroztatási Program keretei között megszervezett tábor a gyerekek testi-lelki épülését szolgálja a mindennapra gondosan összeállított programok tömkelegével. A sportolás mellett - mely magában foglalja a sportvatélkedőket, gyalogoskirándulásokat és biciklitúrákat, az őket körülvevő környezet bebarangolását – teret kap még  a kézműves foglalkozás is mely pihentetésül szolgál az egész napos jövés-menés után. A tábor Kistérségi mivoltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a bázishely mellett - amely Szendrő - számos más környező település (Szögliget. Égerszög, Perkupa, Szalonna) gyermekei is részt vesznek a foglalkozásokon. A Szendrői Önkormányzat támogatásával lehetőség nyílt arra (biztosítva az állandó helyszínt), hogy a gyerekek ismét tartalmasan és az idejüket jól, egészségesen kihasználva tudják eltölteni egy hetüket a nyári szünetből.  

lap tetejére

 

Föld Napja

Hulladékgyűjtés a Hungaropec támogatásával

 

A Föld Napja alkalmából, 2008. 04. 25-én, a veszélyes hulladékok szakszerű elhelyezésével foglalkozó Hungaropec Zrt., környezettudatos magatartás elmélyítése érdekében, hulladék gyűjtési akciót szervezett, a szuhogyi és rudabányai 7.-8. osztályos diákok bevonásával. A fiatalok saját településük határától a Hungaropec Zrt. két település között épült telephelyéig 2 kis teherautónyi hulladékot szedtek össze a közút mentén. A tanulságos délelőtt végét környezetvédelmi és játékos sportvetélkedő, közös pizza evés, valamint jutalmak kiosztása zárta. Szendrő Városi Sport és Szabadidő Klub Természetjáró Szakosztálya, mint együttműködő partner segítette a Hungaropec Zrt. rendezvényének sikeres lebonyolítását.

lap tetejére

 

IV. Szendrő körül gyalogszerrel

Október 4-én reggel, az állatok világnapján Szendrőben ismét túrabakancsos társaság gyülekezett. A Váralja úti vendégházból indult útjára 9 órakor a IV. Szendrő körül gyalogszerrel túra, melynek célja változatlanul a helyiek bevonása a szakosztály programjaiba, a városon belül és kívül található nevezetességek részletesebb bemutatása egy hangulatos kora őszi kirándulás keretein belül. A túra a Szendrői Hagyományőrző pályázat és a Komplex Kistérségi Szabadidősport Program Sportoló Nemzet mozgalom keretein belül jött létre. Az égiek nem voltak kegyesek hozzánk, az indulás perceiben kezdődött az esőzés, amely egész nap tartott.

Ennek ellenére majd 100 fős csapat indult útnak: a szendrői és az ormosbányai általános iskolából, valamint a szögligeti Ménes-völgyi Tudásvető Alapítványi Általános Iskolából érkező gyerekek, kísérőik, debreceni vendégek és a szendrői Természetjáró Szakosztály tagjai. Az első állomás a Kékfestőház Múzeum volt, egy szép régi iparosmesterség emlékeit tekintettük meg. Ezután a bányász emlékműnél, az egyik régi malom mellett hallhattunk a település életében sokáig fontos szerepet játszó szénbányászatról. Tovább indulva a református templomot néztük meg, ahol a padokban ülve tudtunk meg érdekességeket a helyi református közösségről, valamint közelről csodáltuk meg az orgonát. A templomnál korábban épült harangtoronyba felmászni a meredek lépcsőkön kicsik-nagyok számára egyaránt élményt jelentett. Megérte, hiszen a városra innen nyílik a legszebb kilátás.

A következő állomáson, a Csáky-kastélyban található többek között az iskolatörténeti kiállítás, melyen az idősebbek nosztalgiázhattak, míg a gyerkőcök rácsodálkoztak az egykori tantermi felszerelésekre. Az esős, sáros időjárás miatt kimaradt a túra városon kívüli része, de a város dísztermében gyönyörű metszeteket láttunk a szendrői várakról, s hallottunk azok történetéről. A csoport ezután visszatért a kiindulási pontra, ahol finom elemózsiával vártak minket a gondos vendéglátók. Falatozás közben a túrázók átvehették oklevelüket és ajándékukat a szervezőktől. A délutáni vetítésen a természetjáró szakosztály éves programjairól láthattunk összefoglalót, humoros képek és videók formájában, valamint szerencsére a jövő tavaszi Vitézlőről is szivárogtak ki információk – már most tudni lehet, hogy érdemes lesz áprilisban is Szendrőbe látogatni! Délután megérkeztek a szendrői és aggteleki szenior túrázók is, akik délelőtt a környéken kirándultak, majd meglátogatták a fent említett nevezetességeket.

Jövőre – reméljük kedvezőbb időjárással – újra Szendrő körül gyalogszerrel, folytatódjon a nemes hagyomány!

lap tetejére

 

Kenutúra a szendrőiekkel

 

 

Meg sem tudom már mondani, mikor voltam azelőtt a Tiszán, talán épp kerek tíz éve. Alföldi gyerekként sokat jártam az északi hegyekbe, azok estek a legközelebb. S mégis, valahogy tőlük keletre a Tisza felső szakasza, zegzugos vidéke és az ott élő egyszerű életű emberek eddig kimaradtak a kalandozásaimból. Az ezüstös nyárfák leveleinek villogása és susogása a folyó barnás, iszapos hömpölygésének keretében örök, visszatérő álom maradt. Csurgatva építeni sárból várat, kaparni a parti üledéket, elfolyatni a vizet kicsi árkokba. Vödör, lapát, hideg víz és lilán vacogó száj. Előttem pedig a méltóságteljes vidék, ez a hosszan elnyúló, majd a kanyarban eltűnő ősi folyam, Isten tudja milyen tájakra visz. Ez a gyermeki vonzalom dolgozott bennem, amikor pár nap szabadságot kivéve néhány – szintén a fővárosban élő – csapattársammal találkoztunk a Nyugatinál és felültünk az intercityre. Az út hosszú volt, az időjárás ideális és zseniális, ahogy megrendeltük. Debrecenben édesanyám az állomáson átadott egy elemózsiás csomagot, benne sütemény, meggy és szeder. A gyümölcsöt az út maradék részében folyamatosan dézsmáltuk, és egy keveset meg is hagytunk, aminek a későbbiekben még érdekes szerep jutott. A vonat tovább gördült, s mi kis zsebtérképünket elő-elővéve nézegettük a településeket, hogy mennyire vagyunk még a céltól, Tiszabecstől. Ez a kis falu közkedvelt kiindulóhelye a vízitúráknak, patinás határtelepülés. Elhagytuk a kárpáti tájakról érkező Krasznát, a délceg Szamost, a Túrt, s végre-valahára megérkeztünk Becsre. Leszállva a vonatról egy másik csapatba botlottunk, akikkel pár szót váltva kiderült, hogy ők minden évben megteszik a Tiszabecs-Tokaj szakaszt, így picit tovább eveznek majd, mint mi. Elindultunk a töltésen és lassacskán beértünk a Vidám Delfin kempingbe, ahol már a csapat többi része várt minket. Néhány ismeretlen arc köszönt rám az ismerősök közül, mosolyogva bemutatkoztunk, majd felállítottuk a sátrakat és letettük csomagjainkat. Ezután az este hátralévő részében még jutott idő strandröplabdázásra, zuhanyzásra, esti beszélgetésekre, majd lassan ránk fújta a föld az álmot és elpilledve bújtunk be a vackokba, valaki pedig kinn aludt a szabad ég alatt, a határtalan csillagos ég - s benne az örvénylő tejút - oltalmában.

Másnap párás, aranyló reggelre ébredtünk, a nap alacsonyan kúszott még, de erejét mutatva sugallta, hogy kánikula lesz. A kemping felszálló gőzében serénykedtünk, majd egy tartalmas röplabdameccs erejéig jópáran összegyűltünk és igazán jót játszottunk. Tizenegy óra körül összepakoltunk, a kenukat levéve a raktár polcairól lehordtuk őket át a töltésen, a vízpartra. Összesen huszonketten voltunk ebben a remek csapatban, ez négy négyszemélyes és két háromszemélyes felállásra oszlott el. A legénység és a kormányosok felsorakoztak, és az evezőket beizzítva próbaköröket tettünk a gyors sodrású vízen. Sokan voltak – köztük jómagam is -, akik még kenuval nem voltak a Tiszán. A szülői oltalom és az ismeretlenség a természetes aggódást oltotta belénk, amiket hallani hírekből, statisztikákból. Ezért mindenre felkészülve, néhány mellényt osztott ki a túravezető, a hírhedt borulások esetére. Miután mindenki megérkezett a partra, indulhatott a naszád az első állomáshely, Szatmárcseke felé egy 24 km-es szakasz erejéig.

Ezen a folyószakaszon a sodorvonalban nagy sebességgel lehet haladni, szinte felüdül az ember, mikor látja, hogy „milyen jól evez”. A sebesség párban sétál a meder keskenységével, ilyen eloszlásban mutatja meg magát itt a természet ereje. A Kárpátokból lejövő Tisza itt még viszonylag nagy esésű, durva üledékekkel teli, amolyan vad ifjonc, tele friss erővel. Körülbelül 10 ezer évvel ezelőttől a vízfolyás ezen határátlépő szakasza - mintegy 30 km-en keresztül - a süllyedő Bereg-Szatmári síkságon kanyarogva feltöltő jelleget mutat, és jelentős építő tevékenységet folytat. Ez nyomon követhető az elhagyott folyómedrekben, és a mellettük kígyózva elnyúló folyóhátakban. Ilyen elhagyott folyómederbe fészkelte bele magát a Túr is, s azóta itt éli életét. A 19. századtól beinduló vízszabályozások az embernek, mint természetformáló, ill. természetalkotó szerepét mutatják, nem kis hatással számolva. A világos tervek mellett azonban nem vették figyelembe a szabályozások káros hatásait, azt, hogy lecsökkentve az árvizes területek arányát ugyanakkora, sőt, azóta nagyobb árvizek levonulására kevesebb terület jut, s ugyanaz a vízmennyiség nem horizontálisan, hanem vertikálisan kényszerül eloszlani. Szemléletesen fogalmazva, mintha két oldalról összenyomták volna a Tiszát, az felfelé kényszerül, s így magasabb vízszinteket eredményez. Ennek számos példája volt megtapasztalható különösen az utóbbi években ezen a területen, kiváltképp Tiszabecsen, ahol legmagasabb vízálláskor a folyó rendszerint több, mint 120-szor annyi vizet szállít, mint kisvíz idején. Gondoljunk bele: amekkora különbség van egy madzag és egy hajókötél szakítóereje között, közel akkora a nagyságrendi különbség itt a Tisza kisvízi és árvízi letaroló ereje között. Ezért aztán ezen a vidéken még a töltések szintje fölött is lehet magasított talapzatú házakat, nyaralókat találni, az emberek legésszerűbben így védhetik ingatlanjaikat, s sokszor még így is hiába.

Az isteni erők vizsgálatából visszahúzódva a kenuba, erőmet a lapátba fektettem, és az evezést szokva, taktikákat váltogatva próbáltuk Krisztával és Pistivel megtalálni az ideális evezés technikáját. Hol a kanyarokat vágtuk le, hol pedig a sodorvonalban, a külső ívben lavíroztunk, áthaladva vadregényes lombkapuk alatt, és vadszagú érintetlen buja parti növényzet mellett, ahol a szúnyogok és a szitakötők birodalma lakozik. Azt mondják, hogy a kormányostól nagyban függ a jó haladás, ebben lehet valami, ugyanis a legtöbbször cikkcakkban mentünk, mint valami vízi futrinka, hárman lévén a kenuban, hátul hol bal felé, hol jobb felé kellett korrigálni. Elől Kriszta fiúkat megszégyenítő erővel húzta az evezőt, s mögötte Pisti is beleadta a magáét. Melyik fiú ne húzná olyan erővel a lapátot, ha előtte egy formás derék íveit és fekete leomló hajat látna… Talán a kisebb legénység könnyűsége, vagy talán az elszántság adta azt, hogy gyakran kerültünk az élvonalba, s néha már versenysporthoz hasonló felállásokba kerülünk, kommentátor hiányában magunk konstatáltuk az eseményeket, hogy most éppen ki, mekkora hajóhosszal van előrébb, mint a másik. Jól haladtunk, mostmár csorogni is kellett, ez érdemben járt. Ilyenkor az összes kenu összekapaszkodott, bedokkolt, és egyetlen kenukomplexként folytunk lefelé lassú tempóban, az áramlat pedig finoman fordított el minket az irányból. A csobogás leült, s a nap villódzva csilingelt a vízfelszínen, mi pedig elfoglaltuk kényelmi helyeinket. Előkerült a keksz, az ásványvíz, az anyukám-féle mogyorós süti, és Mazurka Tomi otthon füstölt házi szalonnája. Hagymával, kenyérrel, ahogy azt kell. Katonák mentek körbe a kiéhezett szájakba, mintha a tapasztalt csóka etette volna türelmetlenül csipogó fiókáit. Repkedtek a poénok, a felhőtlen jókedv visszapattant a partokról. Így csorogtunk hosszú percekig, együtt ez a vidám társaság, aztán a „na, akkor dolgozzunk” serénykedő belső hang indítása után a leválás következett. Mint amikor egy madárrajt megriaszt egy hangos csattanás, szétszéledtünk és ki-ki a maga irányába és a maga tempójában elkezdett ismét evezni. Még a fele hátra volt az aznapra tervbe vett szakasznak. Néhány enyhe kanyar közben már észrevehető volt, hogy szélesedik a Tisza, s csökken a sodrás is. Nehezen találtuk a sodorvonalat, ha balra mentünk, jobbra láttuk a sodrást, ha jobbra mentünk, balra láttuk. Így szórakozott velünk a vízen úszó hab, mígnem megpillantottuk a 820-as folyókilométer-követ, s tudtuk, hogy már csak néhány csapás van a célig. Hamarosan elértük az iszapos partot, és nagy ívben ráfordulva szépen lassan kikötött mindenki egymás mellé, katonás sorban. Nálunk csak egy ember volt katonásabb, de az istenigazából: valami kapitányféle lehetett egy másik csapatból, aki szigorú parancsok és elvek szerint utasította a legénységét a kikötésre. Nem ismert kegyelmet, gyereket-felnőttet ugyanúgy utasított, mint egy kiképzőtiszt. „Elmondta”, hogy nem fürödni jöttek, hanem evezni gyakorolni, tessék megérteni. Érces, pattogó hangját messzire vitte a víz, még a fák között is hallani lehetett, tudtuk, hogy mikor érkezik az illemhelyre, vagy épp mikor van a parton, még nyomkövető sem kellett. Mi szerencsésnek éreztük azért magunkat, hogy nincs megkötve a kezünk, és dolgunkat tudván felcipeltük a kenukat a kimosott part tetejére és hanyatt borítottuk őket. Egy tisztást választottunk sátorozó helynek, nyárfák lombjai csörögtek magasan fölöttünk, a nap itt-ott betűzött. A ruhákat kiterítettük száradni, felvertük a sátrakat, majd fát gyűjtöttek a fiúk, a lányok pedig krumplit és hagymát pucoltak, kolbászt vágtak az esti paprikás krumplihoz. Néhány csapattársamat keresgélve lejutottam a partra, ahol megrökönyödve láttam, hogy az iszapban egymást hempergetik, csupa fekete mindenük, a sárgolyók pedig csattogva találják el hol ezt, hol amazt. Harc, mindenki mindenki ellen. Mikor közelítettem, sunyi cselszövést éreztem a levegőben. Tudtam, hogy mi jön… És jött is. Az első marék sárkupac valahol a mellkasomat találta el, aztán többen rohantak felém. Támadóimat mind figyelmen tartva gondoltam: „–Hajjaj… reszkessetek, ebből véres megtorlás lesz!” Aztán elkezdődött. Ki hol érte a másikat, ott dobálta vagy kente össze. Néhány másodperces szünetek közben farkasszemet néztünk, aztán valaki mindig megindította a támadást. A lányokat - Krisztát és Évát - a vízbe ráncigáltuk Gézával és Gáborral, ők meg fröcsköltek, rúgták a vizet. Talán negyed óra telhetett el, amikor idősebb Antal Feri is lesétált a partra, csendesen, békét keresgélve. Akkorra már nagyjából lemostuk magunkról az iszapot, így nem lehetett nagy a gyanúja. A lányok javasolták Ferinek, hogy lehet jobb lenne, ha levenné az óráját meg a szép pólóját… Kisvártatva a második támadási hullám is megindult, s rövid lefolyás alatt ismét tiszta sár lett mindenki. Ferit sem kíméltük, ám ő se minket. A víztől kicsit kihűlve, de a játéktól felpezsdülve visszamentünk a táborhelyre, ahol Gábor, a Vízilovas túravezetőnk hamarosan elkészült a paprikás krumplival. Az első bográcsnyi hosszú lével jött le a tűzről, a második csípősen. Jóízűen falatoztunk, a másik kenus csapatból is becsatlakoztak és együtt ettünk-ittunk, társalogtunk. Később, mikor megindult az esti föld kipárolgása, a sátrak és a part is lassan megteltek álomra vágyókkal, szépen elaludt a tábor, a tűz pedig füstcsíkot eregetve kihunyt.

Ismét egy reggel, de nem mindennapi. A falusi és városi lakások helyett most a műanyagszagú sátrak párás odújából bújtak elő az ébredezők. Tudtuk, hogy ma ráérünk, nem lesz akkora táv, mint tegnap, hanem csak 19 km körüli. Azt cirka két-két és fél óra alatt le lehet evezni Tivadarig nyugodt tempóban. Ezért aztán a délelőttünk végtelenül szabad volt. Néhányan kijelöltük a tisztáson a focikapuk helyét, leszúrtunk két-két botot és ráakasztottuk Dóri és Gábor vízi cipőit, vagy tutyijait, ahogy ők hívták, és becsalogattunk pár embert a csapatokba, aztán megindult az izzadságos mérkőzés. Háromnegyed óra tikkasztó meleg, a sorozatos gólok és rohangálások után visszabandukoltunk a többiekhez, leültünk, tettünk-vettünk. Hamarosan másik játék indult, más résztvevőkkel, ami kezdődött Viki és Csilla labdadobálgatásával, majd Géza és Mazurka Tomi is beszállt, és változott a játékszabály. Labdaszerzősdi lett belőle, amibe bevonták a hordók fedelét is, így a játékszabályok változtak: a négy ember felállt sorba, a két szélső dobálta egymásnak a labdát, a középen lévőknek pedig a fedéllel bele kellett érni, majd megszerezni azt. Így akitől elvették, az került be a középső kettő közé. Ezt ők is, és mi, nézők is lelkesen figyeltük és élveztük. Lassan és kellemesen teltek az órák, aztán kora délután elkezdtünk szedelőzködni, bepakolni a lakókocsiba a zsákokat (mert ilyenünk is volt ám, hála Tóth Tibiéknek). Lecipeltük ismét a kenukat a partra, vittük a hordókat is, és a Kriszta által bekevert és palackokba töltött frissítő fröccsöket is, majd mindent bepakoltunk a hajókba. Itt jegyzem meg, hogy az első napról visszamaradt szeder és meggy erjedésnek indult. Nem lehetett mást tenni, Mazurka Tomi ötletére elhatároztuk, hogy nem öntjük ki, hanem kevés vízzel és cukorral kiforraljuk bornak. Így aztán a kenuban, az ülésem alatt ott készült a - kicsit tovább, de még mindig - napérlelte gyümölcs, hátha jó lesz, ha másnak nem is, legalább valami must-félének megmegy. Hamarosan betoltuk a kenukat a vízbe, és az első gyámoltalan csapások után ismét megszoktuk a ritmust. Jöttek a szebbnél-szebb szakaszok, és a kánikula ellenére sem lassultunk, csak kitartóan róttuk a habokat. Az első hét kilométer után igazodtunk az előttünk lévőkhöz, és bevártuk a többieket egy összekapaszkodásra. Miután mindenki bedokkolt, csurogtunk lefelé, s közben a parton itt-ott felbukkanó embereknek integettünk, s ők visszaintegettek. Néha összefutottunk az előttünk evező csapat kenujaival, nekik is barátian intettünk. Szétválás és rövid evezés után egy motorcsónakot pillantottunk meg a távolban, amiről először nem tudtunk eldönteni, hogy jön-e vagy áll. Aztán hamar rájöttünk, hogy jön, csak nagyon lassan, és azért, mert tekintettel volt ránk, nem verte fel nagyon a vizet. Amikor elhaladt mellettünk, illedelmesen köszöntünk egymásnak, aztán elhagyva bennünket rágyorsított. A gyenge hullámokra merőlegesen állítva a kenukat kivártuk, míg elültek a fodrok, ezt így szokás, sőt, ilyenkor egy kicsit még rá is lehet húzni, hogy a kenu „kiüljön” a csúcsokra. Ahogy Gábor, a túravezető mondta, hamarosan megpillantottuk a jobb parton a tivadari lépcsőt, és a bójasort, ami mögé kellett bevinni a hajókat. Miután mindenki beérkezett, a kenukat kitettük a partra, és egyesével felvittük a lépcsőn. Odafenn kis szekérkék vártak, amire rátéve a kenukat két ember kényelmesen el tudta tolni azokat a tárolóig. A csomagokat és az evezőket pedig egy utánfutóra tettük, amit „Katica bácsi” készségesen befurikázott a Katica kempingbe. A kemping a parttól mintegy négy-ötszáz méterre volt, az autóút mellett. Aranyos hely, homokozóval, gyerekkoromat felelevenítő régi játékokkal. A kempingben mellettünk egy holland pár nyaralt lakókocsival, este pedig két német túramotoros érkezett. Kicsit odébb egy magyar család is lakókocsistól jött, gyerekkel. A sátrak felállítása és az elrendezkedés után előkerült háromféle darált hús az esti vacsorához: spagetti volt készülőben, talán bolognai, de magyar módra. Rengeteg hagymát pucoltunk és daraboltunk, túl sokat, a maradékot Gábor félretette. Megrakta a tüzet, s nemsokára már pirult a hagyma, üvegesre, ahogy azt kell. A csapat többsége beült a vadszőlővel benőtt kis lugasba, ami a kemping végében volt, s pilácsot gyújtott. Előkerült a rekesz, a bor, a pálinka. Ez utóbbit Reni hozta, valami hihetetlenül finom, erős törköly volt, aminek már a gőze az orromba felkúszva is éreztette, hogy nem viccel, az ízétől pedig végképp minden ártó szellem kiszállt belőlem. Közben a vacsora elkészült, frenetikusan jól sikerült és minden gasztronómiai vágyamat kielégítette. Jóllakottan és kellemes pilledtséggel visszasétáltam a sátrakhoz, ahol Mazurka Tomival nemsokára leszűrtük az erjedésnek indult gyümölcsöt, és páran megkóstoltuk. Igazán bor még nem lett belőle, de azért valami mustféle karakter már éreztetett miközben rám vigyorgott a pohárból. Beszürcsöltük, és ismét felöntöttük vízzel, cukorral egy másnapi újabb adag reményében. Némi itókázás, egy magasröptű beszélgetés és Mazurka Tomi sztorizgatásai után jómagamat nyugalomra tettem a sátorban. Az éjjelt csak némi rövid eső szemerkélése zavarta meg, aggódtam a kint alvók miatt, de okosan megoldották és behúzódtak a lugas alá.

Reggel őszies fátylat húzott az égre nap, és csak elmaszatolt foltját mutatta meg. Néhányunk telefonbeszélgetést folytatott a távoli otthonnal, a túloldalról mondták, hogy eső várható, zápor, zivatar. Apró nyugtalanság ült a kempingezőkre, de bevállaltuk, mást nem tehettünk, haza kellett érni az utolsó nap, és még 20 km állt előttünk Gergelyiugornyáig. Ezért aznap korábban keltünk és indultunk el, rövid boltba menetel és vásárlás után a Budapestre indulók a Feriék fehér Astrájába pakolt, a többiek a Tibiék lakókocsijába. Az evezőket és a hordókat Katica bácsi levitte a partra, a kenukat pedig a lenti tárolóból kihúztuk a kiskocsikkal a lépcső tetejéig. Nemsoká feltűnt négy határőr, egy helybéli elmondása szerint fülest kaptak, hogy árut úsztatnak a folyón, hat hordó összekötve szokott jönni, és azt várják. Errefelé, a határ környékén ez nem ritka. Ilyenkor a „buliban lévők” állítólag a kéthavi börtönt is bevállalják, annyira megéri nekik. A határőrök hamarosan eltűntek, ki tudja hova és miért. Mi pedig lecipeltük a kenukat a vízpartra, a lányok is figyelemreméltó erővel, majd a csomagokat hordóstól és az evezőket is levittük. Közben Mazurka Tomi meghozta a gyümölcsbor második szűrését egy flakonban, ami azóta is itthon forr. Megvártuk ifjabb Antal Feriéket, és elindultunk, mert az időjárás egyre sejtelmesebb lett, menni kellett. Mi, Budapestre indulók elől mentünk a három kenuval, a többiek is jöttek a nyomunkban. Nagyon meg kellett húzni, nem akartunk elázni sem, és oda akartunk érni időben az utolsó buszhoz is. Vasutas sztrájk miatt ugyanis a vonatok nem közlekedtek, így a hazajutás is kétséges volt. Nagyon jó tempóban haladtunk. Hét kilométer után elkezdett szemerkélni az eső, Pistivel levettük a pólót és a hordóba raktuk, hogy még ha el is ázunk, legyen utána valami száraz felsőnk. A szemerkélésből szerencsére nem lett komolyabb, és egy összekapaszkodás alatt abba is maradt. Körülbelül a 14. kilométernél pedig egyenesen kisütött a nap, s mi csorgás közben ettünk-ittunk, mogyoró került elő, csoki és kekszek. Egy kanyarban a parton strandolóknak integettünk, pár szót talán váltottunk, aztán szétszéledtünk és ismét eveztünk, a maradékot nagy lendülettel húztuk meg. Megláttuk az ugornyai partokat, majd a következő kanyarban a strandszakaszt is, ahová terveztük a megérkezést. Egy villámgyors kipakolás után a kenukat ott hagytuk a parton az utánunk jövők segítségére számítva, mert sietni kellett a buszhoz. Hamar felértünk a kocsihoz, irányba vettük az állomást. Gábor némi kérdezősködés után megtudta, hogy vonat mégis indul, a bent álló kis piros megy Nyíregyházára. Megvettük a jegyeket, s maradt még időnk némi uzsonnára is. Aztán lett olyan meleg, hogy senki nem gondolta volna azt reggel. A vonat kocsija csak a miénk volt, elfoglaltuk, s hiába volt nyitva minden ablak, bent szauna működött. Az indulás váratott magára, illetve a vonat várta a mozdonyvezetőt, s vele együtt mi is. Igazi nyári életkép lehetett, ahogy mi ott álltunk a forró aszfalton, és a távolban a szemaforok hullámzó képe látszott. S mivel a vonat még nem indult el, az állomás kútjánál fürdettük és hűtöttük magunkat a hideg vízben. Kisvártatva megérkezett a masiniszta is, és miután mindenki felszállt, elindultunk. Monoton, de kellemes háromnegyedes ritmust hallatva döcögött a kocsink Nyíregyháza felé, közben szunyókáltunk, az öt elfáradt matróz megtette ma a magáét. Nyíregyen kellemes meglepetés ért, mert mégis indítottak vonatokat Budapest felé és még helyjegyet sem kellett venni az intercityre. Egy kávé és egy nyírségi levegőbe szippantás után felszálltunk az IC-re és elindultunk a főváros felé, vissza a betondzsungelbe. A kártyázás és a barkóba elvette a figyelmem arról a kellemetlen tényről, hogy véget ér lassan ez a pár napos kánaáni kaland, és hamarosan visszacsöppenek a taposómalomba, folytatódik a pengeélen táncolás. Késő este megérkeztünk a Nyugatiba, érzékeny búcsút vettünk, majd szétszéledtünk. A villamoson megfogalmazódott bennem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen emberekkel mehettem evezni. Este egy zuhany után bedőltem az ágyba és hagytam, hogy elvigyen az álom. Vissza, a Tisza nyugodalmas vidékére, ahol az emberek mintha egyszerűségükkel hirdetnék, hogy lehet máshogy is élni, nem kell sok, nem kell az egész világ, csak egy táj, egy otthon, ahol a szélmalomharc-vágyak elülnek, s csak az élet maga marad, szikáran, tisztán, olyan emberien humorosan és ravasz mosollyal, amilyennel ők bírnak. S ott, a vízparton, amikor valamelyik este egyedül álltam és a csillagokat néztem, valamit megértettem erről a vidékről. Gyümölcsfái alatt, kertjei végében, vizének fodrain, és a partok zugaiban virágzik a legmélyebb ősi rezgés, az a békés szerelemféle, amit egy városi csak nagyon tiszta szívvel élhet meg.

lap tetejére

 

„Hazánkat látni és láttatni…”

Zempléni túra

 

(2008. szeptember 5-6-7)

Szendrői Természetjárók

 

            A túra első napján több helyről, Szendrőből, Budapestről és Szerencsről indultak el a szakosztály tagjai egy cél érdekében. A közös találkozási pont, Encs elérése után már egy csapatban vettük az útirányt Gibárt felé. Itt található hazánk első áramot adó vízierőműve, amelyet kívülről-belülről megtekintettünk. A generátorok környezetében információs táblák mutatják be az erőmű történetét, az épületet körüljárva pedig látható a mesterséges al- és felvízcsatorna.

            Elhagyva Abaújt, a híres zempléni várat, Boldogkő várát indultunk megnézni, amely már messziről hívogatja az érdeklődőket. Itt szembesültünk azzal a kellemes meglepetéssel, hogy a csapatból mindig felkészült valaki abból a látnivalóból, ahol nem kaptunk idegenvezetést. A nem túl nagy alapterületű, de praktikus belső elrendezésű vár több látnivalót is kínál: a kőzetkiállítás, a muhi csata makettes bemutatása, valamint legjelentősebb királyaink portréi maradandó élményt jelentenek. Sajnálattal vettük tudomásul, hogy a hegy fokán álló őrtorony már nem látogatható, az omlásveszély miatt.

            A várat magunk mögött hagyva Vizsolyban először a helyi látogatóközpontba tértünk be, amely hazánk első magyar nyelvre fordított Bibliájának kalandos történetét mutatja be.

Kevesen tudják azt a tényt, hogy ez a bibliafordítás annak idején Európa harmadik nemzeti nyelvre fordított bibliája volt, a német és a francia után. Egy fiatal gönci hölgy megmutatta a viszonylag egyszerű, de nagy odafigyelést igénylő nyomtatási eljárást, a felhasznált papír helyben készített replikáját, illetve részletekbe menő, ám érdekes leírását adta a nyomda viszontagságos, de sikeres történetének. A magyar biblia elkészültének technikai és történelmi háttéranyagát alaposan megismerve a szemben lévő románkori kis templomban megtekintettük a Károli-Biblia több kiadását, amelyeken megfigyelhettük írás- és fogalmazásrendszerünk változásait a XVI. századtól egészen napjainkig. A templom falain évszázadokig fehér festék alatt megbúvó gyönyörű freskókat szépen helyreállították. Így került elő egy korabeli felirat, mely szerint aki itt áll, és nem imádkozik, forduljon meg és távozzon.

            Regéc vára volt utunk következő állomása. A vár megtekintéséhez gyalogosan, turistajelzést követve kellett fel kapaszkodni a meredek hegyre. Föntről, a vár bármely pontjáról ragyogó volt a kilátás, amely már önmagában is jelentős vonzerő. A várrom hosszan elnyúló, szokatlan szerkezetét csodálva láthattuk a helyreállítási munkák eddigi eredményeit.  

            A kékedi kastélyszálló volt az utolsó látnivaló túránk első napján. Gyönyörű kert öleli körül a késő reneszánsz stílusú várkastélyt, amely ma szállodaként üzemel. A nap végét a csapat egy része frissítő túrával zárta Bodó-rétre. Hollóházán az esti vacsora elfogyasztása közben összegeztük a látottakat, tapasztaltakat. Amennyiben csapatunk tagja lett volna valamilyen fogyatékkal élő embertársunk, a napi programok több ponton módosultak volna. 

 

            Hollóháza neve egybeforrt a porcelánkészítés fogalmával. Túránk második napja a neves gyár múzeumának megtekintésével kezdődött. A különböző iparművészek által tervezett porcelán étkészletek, vázák, használati- és dísztárgyak stílusának változása szépen nyomon követhető ötvenes évek végétől egészen napjainkig. A kiállítás keretében kerül bemutatásra Szász Endre munkássága is. A kiállító terem felső szintjén a porcelángyártás előtti időszak üvegtárgyait, és népművészet ihlette kőedényeit láthattuk.

            A csodálatos zempléni tájban megbúvó Füzéri vár remek példája az állhatatos és tenni akaró közösségek munkájának. A vár turisztikai hasznosítása a legjobb úton halad a középkori bemutatók, vásári forgatag, korabeli várélet ábrázolása és a jelenleg is folyó feltárási munkák által.

            Az eredetileg Füzér várához tartozó Füzérradványon található a Károlyi kastély, hazánk egyik legnagyobb kastélya, amelynek több mint 100 hektáros parkja természetvédelmi terület 2-300 éves kocsánytalan tölgyekkel és gyertyánokkal és számos növényritkasággal. A sok látnivalót magában rejtő park megismeréséhez hasznos segítséget nyújtott a Kormos bába tanösvény túrafüzete.

            Utunk következő állomása hazánk legészakibb városa Pálháza volt, itt található az ország legrégibb erdei kisvasútja. A gazdag hagyományokkal rendelkező Erdészeti Múzeum és perlit ásványkiállítás megtekintése által sok hasznos ismerettel gyarapodtunk.

            Pálházától alig pár kilométerre található Bózsván a templomot tekintettük meg, útban Kőkapu felé, ahol is a Károlyiak vadászkastélyát néztük meg. A gyönyörű természeti környezetben egy sziklaszirten álló kastély igazi kikapcsolódást jelent a pihenni vágyóknak, a megtekintésére szánt fél óra alatt mi is megéreztük a hely békéjét, harmóniáját.

            A Kemence-patak völgyébe kalauzoló mintegy 2 kilométeres Páfrány tanösvény a zempléni erdők állatvilágát és növényvilágát, az ember és az erdő kapcsolatát mutatja be. A tanösvény végigjárása nemcsak a hely szépsége és érdekessége miatt volt nagyon jó választás, hanem magának a tanösvény kialakításának a tanulmányozása miatt is.

            A Zempléni Tájvédelmi Körzet területén található „hutás” települések a zsákfalvak életben maradásának jó példái a falusi turizmus és a régi helyi ipar felelevenítése által. Megismerkedtünk a XVIII. századi üvegfúvó mesterséggel egy működő üveghuta által Vágáshután. Kis- és Nagyhuta igényes szálláshelyei, a falusi környezet nyugalma, a közelben lévő turisztikai infrastruktúra választ adott a környék idegenforgalmi vonzerejére.

            A nap vége felé közeledve utolsó előtti megállónk a magyar irodalom egyik emlékhelye, Széphalom volt. A Mauzóleum kiállítási anyaga felidézte számunkra Kazinczy életpályáját, a kor hangulatát. A Magyar Nyelv Múzeumának időtálló modern épületei méltó helyet adnak anyanyelvünk emlékeinek, kutatási bázist jelentenek a jövő nemzedékének, valamint előadások, konferenciák, kiállítások helyszínéül szolgálnak. Egy helyi „adottság” remek kiaknázására láttunk példát.

            A kulturális kalandozás után ismét visszatértünk a természetbe, és a Libegő segítségével „felkapaszkodtunk” a Magas-hegyre. Fokozatosan haladva felfelé egyre szebb és tágasabb panoráma tárult elénk, ami igazán a hegy tetején található kilátóból volt a legteljesebb. A meredek hegyoldalon lefelé gyalogolva sokszor kéz a kézben kellett egymást segítenünk.

            Sátoraljaújhelyre megérkezve a társaság egy rövid városnézés és a fárasztó nap után jó étvággyal fogyasztotta el az egyik helyi étteremben vacsoráját, majd baráti beszélgetésre került sor a sok látnivaló értékelése és hasznosítása kapcsán.

 

            A hosszúra nyúlt szombat éjszakai beszélgetés miatt nehezen ébredt a társaság. Legalábbis azok, akik vállalkoztak arra, hogy Sátoraljaújhelyen a Magyar Kálváriát bejárják. A Magyar Kálvária 14 emlékoszlopból áll, melyeken a 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés révén a nagy Magyarországtól elcsatolt területeken fekvő jelentősebb városok nevei láthatók, és ennek a sajnálatos eseménynek az emlékét őrzik.

            Ahogy felértünk a kálvária tetejére gyönyörű kilátás nyílt az előttünk elterülő városra, és a hegyek által körülvevő völgy vidékére, megtudtuk, honnan is származik Sátoraljaújhely elnevezése. Tudni illik, a velünk szemközt látható hegyek közül az egyiket Kopasz - hegynek hívják, és az ősi nemzetség ezen magaslat lábánál települt le. Aztán ők úgy döntöttek, hogy egy másik települést hoznak létre, és átköltöztek a Sátorhegy aljába. Ezért lett ennek a községnek a neve Sátoraljaújhely.

            Kora reggeli túránk után elindultunk Sárospatak történelmi városa felé. Itt körülbelül három óra állt rendelkezésünkre, hogy megtekinthessük a Rákócziak várát (Vörös-torony, várkastély, Lorántffy-loggia) és a hozzátartozó várkertet a Bodrog folyó partján. Sárospatak várát több híres nemesi család is birtokolta. Többek között Perényiek, a Dobó család, nagyobb méretű építkezés fűződik Rákóczi György nevéhez, aki hozományként jutott e díszes uradalomhoz. A várlátogatás után Sárospatak belvárosában felfrissítettük magunkat a nagy melegben, majd egy pár embert a pályaudvaron feltettünk a vonatra, hiszen más elfoglaltságuk miatt, hazafelé kellett venniük az irányt.

A maradék csapat pedig a Sárospatakról induló Malomkő tanösvény első pár pontját járta végig az idős szűke miatt. A tanösvény a Megyer-hegy és Király-hegy, illetve Makkoshotyka és Hercegkút községek környékének természeti és kultúrtörténeti értékeit mutatja be. Többen egyetértettünk a csapatban azzal az ötlettel, hogy ide egyszer vissza kell jönni, és végig be kell járni.

Uticéljaink közül még hátravolt a zempléni hegyvidék egyik elzárt ruszinok lakta hangulatos kicsiny faluja, Komlóska. Az itt található Telér tanösvény teljes bejárására sajnos nem volt időnk, ezért az egyik, a bentonitbánya felé vezető szakaszt tekintettük meg, útközben természetesen bentonitot is találtunk.

A nap zárásaként, mivel történelmi borvidéken jártunk, megtekintettük Tolcsva és Erdőbénye településeket, és látogatást tettünk egy tolcsvai boros pincében is. Az utolsó napi szállás Erdőbényén volt. Innen az elkövetkező nap reggelén  már mindenkinek hazafelé vitt az útja.

 

lap tetejére

 

Kirándulásaink
    2004
    2005
    2006
    2007
    2008
    2009
    2010

III. VITÉZLŐ

 

Zöld Sportok Egyesülete

Téli tájolás

 

Szendrői Természetjárók újra nyári tábort rendeznek

 

Föld Napja

 

IV. Szendrő körül gyalogszerrel

 

Kenutúra

 

Zempléni túra

Pályázatok

   

   

Családok éve

Bebek Portya
   

Látnivalók

Szendrő Város

Szendrő Felső vár

Általános Iskola

Telekes Völgy

      Ördöggát

Martonyi Kolostor

Rakacai-tó

Rudabánya Bánya-tó

Szalonna község

Abod község

Galvács község

Csorba kő

Faszénégetés

Szendrő Város

   
 

FŐOLDAL    SZAKOSZTÁLYUNK    ELÉRHETŐSÉGEINK    E-MAIL   BEBEK PORTYA

Szendrői Természetjáró SzakosztályBári Ernő weboldal készítés