Őslénytani lelőhely

   
 

RUDABÁNYA, AZ EMBERRÉ VÁLÁS VILÁGHÍRŰ LELŐHELYE

 

PROF. DR. KORDOS LÁSZLÓ

a Magyar Állami Földtani Intézet igazgatója, kutatásvezető
 

     A Rudabánya melletti vasércben gazdag hegyvonulat völgyeit 10 millió évvel ezelőtt tavi mocsári üledékek borították, amelyekben napjainkig megmaradtak az egykor ott élt növények és állatok maradványai, közöttük az emberré válás korai szakaszának világszerte ismert és elismert dokumentumai, mint a Rudapithecus hungaricus és az Anapithecus hernyaki fog-, koponya- és végtagcsont maradványai.

Ősföldrajz és kronológia
 

     A Rudabányáról kiinduló és több kilométeren át követhető, átlagosan 1 km széles érces vonulat a felső-miocén időszakban félszigetként nyomult be az Aggteleki-karszt irányából a Borsodi-medencébe. Miután a középső-miocénben a Kárpát-medence területén jelentős süllyedés kezdődött, és a korábbi Középső-Paratethys tenger szeparálódott környezetétől, kialakult a Kárpát-medence nagy részét kitöltő Pannon-tó. A tórendszer borsodi medencéje már korábban is jól körülhatárolható, az Alföld felé szűk kapuval nyitott öblözet volt. Az alsópannon időszakban erre a területre a Miskolci kapun keresztül nyomult be a Pannon-tó vize.
     A Borsodi-medencében az alsópannon idejében három, morfológiailag eltérő környezetet (fáciest) lehetett megkülönböztetni: szárazulatok, folyóvízi-mocsaras területeket és vízzel borított tavi felszíneket.
     A Borsodi-medence zárt szárazföldi ívén belül a pannon időszakot megelőzően szubtrópusi tönkfelszín alakult ki. A karsztos folyamatokkal és normális erózióval egyenetlenné vált tönkfelszínek közül északon legjelentősebb az Aggteleki-karszt csoportja, délebbre a Rudabányai-vonulat és a Szendrői-hegység. A Borsodi-medencét délről a Bükk lapos, részben fedett karsztos tömege határolta. Keletről a medencét a Tokaji-hegység miocén vulkáni sora zárta.
     A hegységek északi és nyugati peremét, illetve a süllyedék-területeket már korábban is északról délre irányuló folyóvizek üledéke töltötte fel, míg délen tengeri széntelepes rétegsor képződött. Erre a felszínre nyomult be az alsópannonban a beltó vize, amely kitöltötte a süllyedéket, behatolt a peneplének völgyeiben, öblözeteibe, elfedte az alacsonyabb fekvésű hegységeket, s szigetekre tagolódott mocsaras beltavi rendszert hozott létre.
     A főemlősöket is tartalmazó üledékek azonban nem a Rudabányai-vonulatot övező fáciesben rakódtak le. A Rudabányai-félsziget fennsíkján korábban kialakult karsztos völgyrendszer időszakos, és változó magasságú vízzel töltődött fel, valószínűleg követve a Pannon-tó vízszintingadozását. A bányabeli mélyfúrások adataiból szerkesztett ősföldrajzi térkép segítségével rajzolódott ki az elfedett, majd nagyrészt lebányászott völgyek hálózata. Az egykori völgyeket kitöltő üledékek, a karsztosodott dolomitra települtek. Legalul 2-8 m vastagságban vörös színű tarkaagyag, majd erre a változó vízborításnak megfelelően tavi agyagmárga, mocsári szenes agyag vagy lignit, esetenként őstalaj rétegei rakódtak. A völgyeket végül folyóvízi homok fedte be.
     Az ősmaradvány tartalmú tavi-mocsári rétegek korát többféle módszerrel lehetett meghatározni. A gazdag gerinces fauna alapján az állattársaság az MN9 jelű zónába sorolható, ami európai korrelációban a 10 és 10,5 millió évekkel ezelőtti időszaknak felel meg. A biosztratigráfiai besorolásban döntő a Hipparion első megjelenése, az ősibb típusú rágcsálók hiánya, a gazdag rovarevő fauna jelenléte, valamint a később megjelenő egérfélék hiánya.
     A Borsodi-medence pannóniai tavi üledéke több helyen riolittufára települ, aminek a korát többen, több helyen kálium-argon és argon-argon módszerrel határozták meg. Az eredmények azt mutatják, hogy a Rudapithecus lelőhelyek 11,5 millió évesnél idősebben nem lehetnek. Az előzőekkel egybevágó eredményre vezettek a paleomágneses vizsgálatok is. Mindezek alapján a rudabányai lelőhelyek kora 10 millió év.

 

Felfedezések, ásatások

     Az első rudabányai főemlős csontját, egy alsó állkapocs töredékét Hernyák Gábor találta meg 1965-ben a későbbi I. sz. lelőhely felszínén, majd azt 1967-ben Tasnádi Kubacska Andráson keresztül eljuttatta a Magyar Állami Földtani Intézetbe Kreztoi Miklós professzorhoz. A kihalt gerinces állatok nemzetközi hírű kutatója a leletben azonnal felismerte az eddig ismeretlen, kihalt emberszabású majmot. A Magyar Nemzet című napilap rövid riportjában hamarosan nyomtatásban is megjelent a Rudapithecus Hungaricus név. Egy hónappal később Tasnádi Kubacska András az Élet és Tudomány c. hetilapban napvilágit látott népszerű cikkében első ízben fényképet is közölt a leletről. Szintén 1967-ben a humán evolócióval foglalkozó budapesti szimpóziumon Kretzoi előadásában bemutatta a leletet, amelynek publikációja 1969-ben jelent meg.
     1969-ben Hernyák Gábor az első példány helyszínén újabb, teljesebb állkapcsot talált, aminek hatására Kretzoi Miklós vezetésével szakértői csoport utazott a helyszínre, s ott kisebb gyűjtéseket is végeztek.
     A rendszeres ásatások Kretzoi Miklós vezetésével 1971-ben kezdődtek meg a Központ Földtani Hivatal megbízásából a Magyar Állami Földtani Intézet és a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem együttműködésében. Már az első ásatási évben három hominoida (kihalt emberszabású majom) lelet került elő az I. sz. lelőhelyről. 1972-ben a II. sz lelőhelyen megtalálták a RUD-7 jelű leletet, a Bodvapithecus altipalatus, valamit a RUD-9 jelű alsó állkapcsot, a Pliopithecus (Anapithecus) hernyaki holotypusát. Egy évvel később, 1973-ban az I. sz. lelőhelyet egy tavaszi hóolvadás gyakorlatilag megsemmisítette. A Kretzoi Miklós által vezetett és 1978-ig tartó ásatások alatt a rudabányai külfejtés területén több ősmaradvány lelőhelyet sikerült felfedezni, és azokon gyűjtéseket végezni. Az ásatások első hét évében 74 tételből álló hominoida anyagot sikerült begyűjteni, megjelentek az első publikációk, másolatok készültek a leletekről, s több külföldi szakértő is megtekintette a lelőhelyet.
     A Kordos László által 1979 és 1984 között vezetett ásatások és gyűjtések során mindössze két főemlős maradvány került elő. 1985. szeptember 13-án a II. sz. lelőhelyen Hernyák Gábor megtalálta a RUD-77 jelű nőstény Rudapithecus koponyát. A további ásatások eredményeként 1988-ban ugyanezen a lelőhelyen több más hominoida lelet mellett az Anapithecus koponyatöredéke is előkerült.
     A nemzetközi kutatások 1992-ben kezdődtek el. 1992 és 1994 között Kordos L. és L. L. Bernor vezetésével tafonómiai ásatás és sokrétű szakértői vizsgálat történt a II. sz. lelőhelyen, ill. a korábban begyűjtött leleteken. 1997 és 1999 között a Torontói Egyetem (D. R. Begun) és a Magyar Állami Földtani Intézet (Kordos L.) közösen szervezett nyári ásatási gyakorlatain („Rudabánya Field School”) újabb jelentős hominoida leletek kerültek elő: 1988-ban egy combcsont-pár, 1999. július 13-án pedig az eddigi legteljesebb Rudapithecus koponya (RUD-200, „Gabi”).
     Rudabányán az ásatások ezt követően hat évig (2000-2005) szüneteltek, majd annak a reményében, hogy az 1998-ban megtalált combcsont párhoz, valamint az 1999-ben előkerült „Gabi” koponyájához további maradványokat sikerül kiásni, a kutatások folytatódtak. A Torontói Egyetem és a Magyar Állami Földtani Intézet 2006. Évi újabb ásatásakor, a koponyától alig négy méterre előkerült a „Gabi” egyedéhez tartozó alsó állkapocspár, valamint a medencecsontok is. Lassan kirajzolódott egy fiatal nőstény Rudapithecus csontváza, és a kutatók merész reményekkel vágtak neki a 2007. évi ásatásoknak, amelyen legnagyobb bánatukra egyetlen főemlős maradványát sem sikerült kiásniuk. A 2008. év annál sikeresebbnek mondható! A cél most is „Gabi” további csontváztöredékeinek megtalálása volt. Rudapithecust ugyan nem sikerült találniuk, de négy különálló foglelet mellett előkerült egy fantasztikusan jó állapotban megmaradt hím Anapithecus felső állcsontja a csaknem teljes fogazatával. Első ízben sikerült együttesen megtalálni a nemre jellemző nagy szemfogat, valamint a hozzá csatlakozó elő-zápfogakat és nagyőrlőket. Az 1988. évben felfedezett Anapithecus koponyatöredéket – ami ugyan egy nőstény ősmajomtól származik – most ki lehetett egészíteni az új lelettel, és a kutatók remélik, hogy ezáltal pontosabban tudják majd rekonstruálni az Anapithecus arckoponyáját.

 

Az Anapithecus

     Az Anapithecust Kretzoi eredetileg Pliopithecus hernyaki néven írta le, jelezve, a pithecus nemzetségbe tartozónak véli. Később Kretzoi Anapithecus néven új alnemzetséget állított fel, amit a francia Ginsburg nemzetségi rangra emelt. Az Anapithecus-szal foglalkozó külföldi szakértők az eredeti leleteket gyakorlatilag sohasem látva és tanulmányozva ezt az ősmajmot a Pliopithecidae családon belül a Crouzeliinae alcsaládba sorolták, ami e sorok írójának véleménye szerint téves megállapítás.
     Az 1988-ban megtalált Anapithecus koponya eltér a dévényújfalusi ((neudorfi) Epipliopithecustól. A 2008. évi ásatások alkalmával több különálló fog mellett egy hím és egy nőstény Anapithecus csaknem teljes fogazatú felső, illetve alsó állcsontja is előkerült. Az Anapithecus fogazata és koponya-felépítése rendkívül primitív, míg mozgástípusa már a fejlett emberszabásúakéval azonos. Tápláléka a Rudapithecushoz hasonlóan puha növényi anyagokból állt. Az Anapithecust sikerült kimutatni Franciaországból, Németországból és Ausztriából, a rudabányai lelőhellyel megegyező korú üledékekből.